A mai napban tényleg minden volt, mint a falusi búcsúban! A legtartalmasabb és legizgalmasabb nap kerekedett belőle.

Reggel 6-kor a müezzin énekének elkezdésével azonos pillanatban léptem ki az utcára a motel ajtaján. Két kilométert mentem még sötétben a Kas felé vezető országúton, majd balra fordultam az erdőbe a „Bezirgan 7 km” táblánál. De milyen 7 km következett? Az első 5 km-ben 800 méter szintemelkedéssel, természetesen a kilátás mindenért kárpótolt!

A Yumrutepe hágó után iszonyatos bűzben és térdig szemétben vitt a jelzés, legbrutálisabb élmény egy kecske fej, amelyet nemrég csupaszíthattak le teljesen a rovarok, mert a szarva melletti szőr még nagyon frissnek hatott…

Saribelen előtt egy félszemű öregember fütyült és futott utánam, legalább 20 kilós olíva bogyóval teli zsákkal a hátán. Nem tudtam, mit akar, de megálltam. Amikor utolért, akkor 2 hatalmas fürt szőlőt vett le a fáról, igen itt fán nő a szőlő. Valószínűleg itt Törökországban vannak a legvastagabb szőlőtőkék, nagyon furcsa a magyar szemnek, hogy itt klasszikus „fákról” lóg a szőlő. Hát ilyen vendégszeretőek és önzetlenül segítőkészek itt az emberek, a gyalogos turistákat pedig kimondottan értékelik!

Akkor még azt hittem Saribelenben történt velem a nap legkülönlegesebb eseménye. Ugyanis tönkre vágtam akaratom ellenére a falu forrásának a csapját. Jobban megnyitottam az amúgy sem 21. századi csapot, ami az alatta lévő vízsugártól a magasba repült én pedig már nem is egy forrást, hanem szökőkutat láttam magam előtt. A szemközti házból Hamza segítségét kértem, aki kezdésnek hozott nekem egy fürt szőlőt… Gyorsan kiderült, hogy ő sem jobb vízvezeték szerelő nálam, de szarrá röhögtük magunkat az „esőkabátján”. Visszament a házba esőkabátért, miután látta, hogy mi történt. Visszatért egy fekete nejlon zacskóval a fején, teljesen úgy nézett ki, mint egy arab terrorista a fejlevágós videókban…

Saribelen után holdbéli táj, nem véletlenül hívják a szakasz végén lévő  panziót Moonstone Hotelnek. Nem tudom mennyire adják vissza a képek a táj varázsát, de nem evilági, több mint különleges érzés volt ezen a szakaszon gyalogolni.

Megérkezett az SMS is Mathias-tól, hogy megérkezett a szállásra Gökceörenbe, megkértem, hogy induljon útnak Saribelen felé, hogy az úton találkozhassunk.

Már csak 5 km volt vissza Gökceören településig, amikor a semmi közepén lévő Hussein’s House vendégház mellett haladtam el. A bejárati ajtó előtt jártam, amikor meglepetésszerűen előkerült 2 vérszomjas kutya és nem éppen barátkozós kedvükben voltak. Két botommal tartottam magamat távol tőlük és gondoltam, hogy a humánusabb megoldást választva kiabálok torkom szakadtából, csak előjön a gazdájuk a házból néhány másodpercen belül.  Bár a hegyek kábé Antalya-ig visszhangozták az egyre erősödő „Help me, help me!” kiáltásomat,  de sajnos gyorsan rádöbbentem, hogy bizony senki sem tartózkodik otthon. Én meg farkasszemet néztem a 2 egyre idegesebben csaholó és ugató kutyákkal az erdő közepén teljesen magamra hagyatottan. Ráadásul az egyik már oldalról támadott, ennyire kemény szituban még sosem voltam kutyatámadás kapcsán! Bevallom, most először lepergett előttem életem filmje, de ennyire veszélyes helyzetet nem láttam benne. Taktikát váltottam és támadásba lendültem, Sandokan nem támadt ennyire elszántan a Kelet-indiai Társaság katonáira, a csatakiáltásról már nem is beszélve! Lett is respectem ….. néhány pillanatra, …… de ismét támadásba lendültek! Más opció híján megpróbáltam elhagyni a területet, de elég nehéz szembe totál megőrült kutyákat sakkban tartani a botokkal és néha hátra pillantva felfedezni és követni a jelzést háttal állva… Kb. 200 méter után teljesen elfogyott a „lelkesedésük” és kiértem a veszélyes zónából! De mi történik, ha pl. egy egyedül haladó német nyugdíjas bot nélkül találkozik a kutyákkal? Az lesz másnap a Bild címlapján, hogy Lükiában 2 kutya széttépett egy német állampolgárt? Mindenesetre b….. (és kösse) meg az idióta Hussein a hülye kutyáit!

Azért a vége felé még volt annyi lélekjelenlétem, hogy csináljak róluk fotót, állítólag egy idő után minden emlék megszépül!

Update: idén ismét végigjártam egy csoporttal a Lükiai Út egyes szakaszait és megismerhettem a már 70 felett járó Husseint. Nagyon kedves ember a családjával együtt és kiderült, hogy egyáltalán nincs is kutyájuk…. Tavaly valószínűleg 2 kóbor kutyával találkoztam.

Csak hogy teljes legyen a nap, kaptam még egy 10 perces jégesőt is, majd jött az igazi happy end: felbukkant Mathias szakállas kobakja az egyik  szikla mögül!