Valószínűleg óriási őrültség volt ilyen térdekkel elindulni tegnap. De még egy éjszaka ismét sokat segített rajta, már kezd emberi térdkalács formája lenni. Akárhogy is nézzük, „lábon kihordtam” a bajt és a gyógyulás útjára léptem, ma már térdvédő nélkül „repültem”. Mint ahogy az útjelző táblán is látszik, nagyjából elértem zarándoklatom feléhez.

Reggel esett az eső, ráadásul sok munkám is feltorlódott, ezért még fél 11kor is a laptop klaviatúráját püföltem. Nem siettem, mert pihenőt adva a térdeimnek, csak laza 19 km volt a cél.

Az árvízvédelmi töltésen haladtam Apostagig, ahol betértem találomra a faluba, majd az országúton a jelzést is megtaláltam. Dunaegyházáig egy ideig a főút mellett, amit nagyon utálok, majd már kültéri erdős szakaszon. De az utolsó 1 km a falu előtt mindenért kárpótolt, gyönyörű és idilli zöld ligetek, rendezett legelők különböző háziállatoknak, lenyűgözött a természet és az ember által alkotott építmények harmóniája.

A falu után egy fantasztikusan szép erdővel körülvett tisztásig minden rendben volt, utána teljesen eltűnt a jelzés. Először a továbbhaladás irányát sem találtam, alaposan körbejártam a rétet, mire találtam egy utat. Na innen, csak úgy megérzésre…

Amikor a kiválasztott gyalogos ösvényem egy végtelennek tűnő kelet felé tartó útban végződött, szintén megérzés alapján átvágtam egy durva bozótos területen és máris egy földúton találtam magam, ahol megjelent a sárga nyíl 200 méteren belül. Bingo!

Innen már fél órán belül a zarándokszállásomon találtam magam, ami a hendikepjét kivéve (4 km-re van Solt központjától) egy nagyon komfortos motel.

Egy egyébként nagyon finom napi menü és a BL meccs miatt bejöttem a városközpontba, már a Sport Étteremben derült ki, hogy se busz, se taxi nincsen, mehetek vissza a vaksötétben a Földvári útra.

Tényleg mazochista vagyok…