A romvárosok közül egyértelműen Myra a leglátványosabb és legjobb állapotban lévő. Sziklasírjai és barlangjai impozánsak, a szinte tökéletes állapotban lévő amfiteátrumról nem is beszélve. A Krisztus előtt az 5. században alapított városban egy korát alaposan megelőző 20 km hosszú vízvezetékrendszer került kialakításra, amely a várost és a délre fekvő kikötőt látta el a hegyekből érkező friss vízzel.

Ezután Szent Miklós Demrében található templomát látogattuk meg, amely népszerű az ortodox zarándokok körében. A magyar köztudatba Mikulás néven bevonuló, rénszarvas szánon, piros ruhában röpködő legendás alak mögötti valós személy nem más, mint a mai Törökország területén született Szent Miklós, aki  a már említett Patara városában látta meg a napvilágot a III. században. Szent Miklós egészen addig ott élt, amíg a 80 km-rel nyugatabbra fekvő Myra (mai nevén Demre) település püspökévé nem nevezték ki. A Mikuláshoz fűződő legendákkal ellentétben ezen a mediterrán éghajlatú vidéken soha nem havazott.

Szent Miklós a 19. életévét töltötte be, amikor nagybátyja (a szintén Miklós myrai püspök) pappá szentelte. A szüleitől örökölt vagyont szétosztotta a szegények között, segítette a szegény gyermekeket, ezért már akkor szentként tekintettek rá.

…és akkor jöjjenek a hegyek. Frenetikus 2 nap következett! Tengerszinten mentünk Demre mögött további 4 kilométert, még elértünk a Belören felé vezető elágazóig, ami közvetlenül a hegy lábát jelentette. Az utolsó 1 km-en megható volt az emberek szeretete, tisztában vannak vele, hogy itt fut a Lükiai Út, de turistát és bátor vállalkozót ritkán látnak. Mivel Finike városáig nincsen szálláslehetőség 43 km a kőrengetegben, a szintekről nem is beszélve. Egyszóval kevés a vállalkozó szellemű, itt a „mazochista turista” szókapcsolat ismét gyakran bevillant. Nagyon szegény emberek lakják ezt a részt, de házaikból kiszaladva megajándékoztak minket egyetlen nélkülözhető értékükkel, az ebben az időszakban bőven termő gránátalmával. Őszintén csillogott a szemük, látszott rajtuk, hogy pusztán bátorságunkért nagyon büszkék ránk és segíteni szeretnének. Nem mondhattunk nemet, kb. 7-7 gránátalmával gazdagabban és már így is túlsúlyos hátizsákjainkat tovább terhelve jutottunk el a hegy lábához. Innen 4 km-en belül emelkedtünk a faluig 660 métert, szikrázó napsütésben a 4 liter vizet beszámolva minimum 14 kilós hátizsákkal. Egyszer próbáljátok ki, jó kis „fegyenc edzés”!

Belörenben egy útépítő munkások által használt pihenőbe betérve ebédeltünk és kértünk friss vizet, mert eléggé megcsappant készletünk az első szakaszon. Itt rövid ismerkedés után Matze elszámolt törökül 10-ig hatalmas hangrobbanás kíséretében, zengett a „standing ovation”!

Egy árnyékos tűlevelű erdőn áthaladva értem el nyaktörő mutatványok közepette Alakalise templomának romjait, de a hely spirituális kisugárzása és a látvány mindent kárpótolt. Mathias maradt az úton, nem vállalta a kitérőt. Erős volt az első 4 km… Találkozásunk után bevertünk 3 gránátalmát, egyrészt nagyon jól esett, másrészt épp ideje volt könnyítenünk a terheinken. További 5 kilométert haladva találtunk egy hegygerincen ideális táborhelyet, kifeszítettük függőágyainkat és megfőztük forró vízben a tésztáinkat.