Eső.  Az a  szűnni nem akaró.... Úgy gondoltam, épp ideje bedobni az újonnan vásárolt, de eddig gondosan rejtegetett biciklis ruhámat. Három perc alatt úgyis elázna mindenem a poncsó alatti részen, akkor legalább egy professzionális, gyorsan száradó cuccban tekerjek. Már reggel 8-kor úton voltam, tekintettel a pocsék időre, a betervezett komoly szakaszra és a nem mellékesen előttem álló 1.100 méter szintemelkedés leküzdésére vonatkozólag. Már a város utáni emelkedő harmadánál jártam, amikor rádöbbentem, hogy komoly hibát követtem el. Ugyanis a bringáról gyorsan lepattanva egy teljesen nyílt terepen kis dolgomat terveztem elvégezni. Igen ám, de kegyetlen módon szembesültem a ténnyel, hogy ez a mutatvány sokkal bonyolultabb és időigényesebb lesz, mint előzetesen terveztem. Ugyanis tapasztalat híján nem gondoltam bele kora reggel, hogy egy kantáros kerékpár nadrág felvétele milyen komoly veszélyekkel járhat. A felismerés hatására, hogy mindent le kell vennem magamról (poncsó, hátizsák, szélvédő második faktor, kerékpáros felső ), hosszú másodpercekig csak kétségbeesetten ingattam a fejemet és kínomban  mosolyogtam saját szerencsétlenségemen. Természetesen mire már félmeztelenre vetkőzve elvégeztem a dolgomat, nem tudtam elkerülni, hogy megázzanak a felsorolt ruhadarabjaim. Nem elég, hogy zoknim és cipőm már totál szétázva, most már felül is nedvesen, hiába a poncsóm amúgy teljes körű védelme a térdemig……
Schmerikon városában nagyon kíváncsi lettem volna Szent Miklós kápolnára, de sajnos zárva találtam az ajtaját. De legalább végig szakadt Einsiedeln városáig!

Einsiedeln Svájc leghíresebb búcsújáró helye, és az ország legnagyobb apátsága is itt található.

Benedek-rendi kolostorát valamint a csodatevő Mária-képnek szentelt templomát több ezer évvel ezelőtt alapították. A tizenegyezer lakosú kisváros Schwyz kanton - amelyről az ország a nevét kapta - északi részén található, meseszép környezetben.
Évszázadok alatt Svájc legnagyobb zarándok centrumává fejlődött Einsiedeln, az utóbbi 1.000 évben hatalmas fejlődéshatására immáron minden évben 100.000 zarándok és turista látogat ide.

A vidék első ismert lakója Szent Meinrad volt. A VIII. század végén született és 805 körül került Reichenau híres apátsági iskolájába. Pappá szentelése után két évvel elhatározta, hogy a Szent Benedek Reguláját követő szerzetesek életmódját választja. Az Etzel-hegyen kezdte remeteéletét, majd az Alpok-völgyébe költözött, ahol a mai apátság is áll. A legenda szerint 948. szeptember 14. napján maga Krisztus szentelte fel Meinrad egykori celláját a későbbi einsiedelni kegykápolnává.

861. január 21-én két rabló meggyilkolta Meinradot. A legenda szerint a gyilkosokat két holló üldözte egészen a Zürichi-tó környékéig, a bíró színe elé. Ezért is van a XIII. század közepétől két holló a városka címerében. Meinrad cellája hosszú ideig üres maradt. 900 után azonban megjelent néhány remete. Közülük Benno volt a legismertebb, aki a cella helyén kolostor építésébe kezdett. Az apátság építését Eberhard, a korábbi strassbourgi nagyprépost fejezte be, és egyesítette a remetéket Szent Benedek Regulája szerint. A székesegyházat 948-ban az Istenanya tiszteletére szentelték. Ekkorra már Meinradot is szentté avatták. A zarándokok hamar megjelentek. Már II. Ottó császár 972-ben kelt okiratában „szent helyként” említi Meinrad celláját. Einsiedeln idővel nemcsak búcsújáró hellyé, hanem a katolikus tudományosság egyik központjává is vált. A hangulatos városka monumentális kolostora és a hozzá kapcsolódó templom az ország legnagyobb barokk épületegyüttese. A templom előtti téren áll a Mária-kút, mely vizének gyógyító hatást tulajdonítanak. Nem messze a bejárattól található a fekete márvánnyal körülkerített belső kápolna a hársfából metszett Mária-kegyképpel, amely több szakember szerint 1450 körül keletkezett.

1600 körül a Szűzanya és a gyermek Jézus a spanyol udvari viselethez hasonló ruhát kapott, a barokknak megfelelően. Ezt a ruházatot az egyházi év időszakainak megfelelő liturgikus színek szerint váltják ma is. A szobor eredetileg testszínű volt, ám az évek-évtizedek során a gyertyák és olajmécsesek füstje feketére pácolta. Amikor a kegykép a XIX. század elején restaurálásra szorult, és a művész újra testszínűvé tette, az emberek csalódottan mondták: „-Ez nem a mi Madonnánk – a miénk fekete.” Így a restaurátor feketére festette az arcot és a kezet, és ez így is maradt a mai napig.

Einsiedelntől vonattal Art-Goldau állomására,  majd ismét 2 óra kőkemény büntetés a nap végére! 1 km a szállás előtt utolért egy komoly holtpont,  de a tudat, hogy már annyira közel vagyok átsegített mindenen. Nem tudom, mikor esett le utoljára ennyire a vércukor szintem, de örökre emlékezetes marad ez a péntek 13. Soha nem fogom elfelejteni, ennyire kemény menetben csak ritkán „részesítem” magam, most sem a dátum varázsának szólt elsősorban……

Ha érdekelnek hazai bor- és önismereti kirándulások, hátizsákos kalandtúrák és zarándok utak, akkor tekintsd meg túranaptáramat.