Előző este menetrendszerű érkezés Isztambulba és gond nélküli repülés Dalamanba. Nagy és pozitív meglepetésre a dalamani reptértől közvetlen dolmus járatot találtam Fethiyebe.

Már sötétedés után értem a városba, ez jelentősen nehezítette a tájékozódási lehetőségeket, de viszonylag könnyen sikerült megtalálni a tervezett szállásomat. A német útikönyv ajánlásának ellenére borzasztóan alacsony színvonalú (főleg a fürdőszoba része ez a „Bírok, amit bírok, de ez már nekem is sok…..” effektus), de legalább közel volt nemcsak a másnapi dolmus pályaudvarhoz, hanem Amyntas sziklasírjához is.

Reggel ellátogattam  a város szimbólumának számító Amyntas sziklasírjához, ami i.e. 4. századból származik. A hegyoldalban több sír is található,  de a legimpozánsabb Amyntasé. Amyntas makedón uralkodó volt. Három fia közül az egyik Philippos, Nagy Sándor apja volt.  Az igen látványos sziklasír (amely Krisztus előtt 350-ben épült) oldalán ez a görög felirat látható: “Amyntou tou Ermagiou”, ami lefordítva azt jelenti, hogy “Hermagios fia, Amyntas”. A sírhoz kb. 200 lépcső megmászásával lehet feljutni, sajnálatos módon néhány graffiti elcsúfítja, de a panoráma mesébe illő. De a panoráma kapcsán úgy érzem, lesz mit fokozni a következő napokban…..

Kayaköy szellemvárosa, (görögül Levissi), azaz “kőfalu”, sok szempontból is sokkoló élmény! A falut a 18. században keresztény görögök népesítették be. A törökök és a görögök békésen éltek egymás mellett a Kaya-völgyben. Keresztény és muszlim együtt teázott a kávéházakban, szoros barátságok alakultak ki, egymással kereskedtek. Életük a legnagyobb egyetértésben telt egészen az I. világháborúig.

Az I. világháború és az azt követő török függetlenségi háború (1919-1923) megpecsételte az ott élő görögök sorsát. A függetlenségi háború alatt a görög szövetségesek is hadjáratot indítottak az akkori Oszmán Birodalom ellen, területszerzés céljából. Törökország győzelmét és a háború lezárását követően lakosságcserére irányuló megállapodás született a két ország között. Az Anatólia területén élő ortodox keresztényeknek és a Görögországban élő muszlimoknak el kellett hagyniuk addigi otthonaikat. Összesen több mint 1 millió görögöt és mintegy fél millió törököt kényszerítettek arra, hogy útra keljenek. Mindkét fél tragédiaként élte meg ezt a helyzetet. Azok, akik Thesszaloniki környékéről jöttek volna ide, végül nem telepedtek le Kayaköyben, hanem máshol keresték a boldogulást. Kayaköy szinte teljesen elnéptelenedett és azóta a múlt tátongó sebeit viseli magán.A mintegy 1000 ház mellett 2 nagy templom, 14 kápolna, 2 iskola, 2 kút és 2 szélmalom maradt hátra.

Az 1957-es nagy fethiyei földrengést követően az épületek jelentősen megrongálódtak és napjainkban mintegy 500 ház áll ott üresen. A hely ma történelmi emlékmű, a török állam múzeumként működteti.

A kőházak mindegyike legalább kétszintes volt, az alsó szinten az állataikat és szerszámaikat tartották, a felső szinten éltek. A lapos tetős házak egyenletesen szétszórva simultak a domboldalba, összhangot teremtve a természettel. Az épületek jelenleg romosan állnak, látszik a gerendák helye és a kemencék nyoma. Mára a természet visszahódította a területet, vadvirágok és fűszernövények nyílnak a falak között, fügefák nőnek az egykori nappalikban.